Élünk, ki így ki úgy, de mindenki társat keres, hiszen az ember társas lény.
De tulajdonképpen milyen társat is keresünk, valaki ezt meg tudja fogalmazni? Pesze sokan mondják erre, hogy igen meg...
Van aki megtalálja, van aki sose, így megalkuszik, neki ez jutott. Aki pedig szeretné megtalálni az igazit, annak nincs könnyű dolga.
Szinte mindenki tudja, hogy mit nem szeretne, de nagyon kevesen tudják hogy mit is szeretnének; így amíg nem fogalmazzuk meg konkrétan mit is szeretnék, könnyedén átléphetünk fölötte.
Most volt szerencsém belefutni ebbe az esetbe, 2 emberke akik nagyon jól érzik magukat együtt, lehetne egy igazán tartalmas kapcsolat, szórakoztatják, kiegészítik egymást, de mivel kiegyensúlyozott a légkör, nincs igazán izgalom...
Hamarosan az egyik jön, hogy sajnos neki nincs meg a villámcsapás amit várt, neki ez nem megy... Érthető és nem.
Mi az a villámcsapás? A gyomorszorító érzés, hogy nekem ez kell és nagyon akarom és nem tudok nélküle élni, de vajon mikor jön ez?
Van amikor meglátsz valakit, hogy nekem ez kell, és van amikor lassan építkezik egy érzés és amikor rájössz hogy elveszted akkor jön, hogy ezt akarom...
Sztem 2 féle típus van, van aki villámcsapkodós, meglát valakit és 5 perc se kell és tudja, van aki pedig elsőre sose jött, de később ez nagyon mély nagyon erős érzésben bukkant fel, de ez is csak akkor igazán erős amikor elveszni látszik.
Ekkor jön rá az illető a veszteségre ekkor jön a gyomorszorító érzés, hogy mennyire szerettem és lehet, hogy sose lesz meg többet. Amíg minden rendben volt és egyenesben ment észre se vettük mennyire értékes volt számunkra.
Van egy mondás ami igaz lehet: "Veszíts el bármit és rögtön minimum megduplázódik az értéke". Az emberek így működnek!!! Az kell nekik ami nem lehet. Persze az is fontos, hogy alapvetően kelljen, szeresse, de az igazi ráébredés csak akkor jön amikor elveszti, addig amíg biztos, szinte észre se veszi mert ha valami van akkor az természetes és nem értékeljük. És ez nagy általánosságban igaz bármire, tárgyra, személyre, szolgáltatásra.
Szóval sokan megtalálnák az ideális társukat, akivel igazán boldog, kiegyensúlyozott kapcsolatban élhetnének akár egy életen át, de hagyják elmenni, mert pont az összepasszolás miatt túl egyszerű, túl sima lenne, ennek megfelelően nem kell miért küzdeni, hiszen minden természetesen zajlik, ezzel nem jelenik meg az izgalom, a veszteség érzése és nem jön a nem tudok élni nélküle gyomorszorítás sem. Jön a sajnos nem te vagy mert nem érzem azt amit kellene, viszont ezt megérzi ott ahol iránta nem érzi a másik és ott szenved, szeret ahol ezt nem tudják viszonozni.
Ilyen az emberi természet, küzdeni akar, azt akarja amit nem lehet, emiatt képes egy életen át küzdeni olyan dolgokért ami nem vagy nehezen elérhető és képes állandó elégedetlenségben, boldogtalanságban eltölteni a napjait...
Képesek vagyunk valami igazán jót, értékeset eldobni az izgalomért. Ha nincsenek problémáink gyártunk magunknak, és nem is próbálunk megállni, elgondolkodni, hogy milyen érték lehet előttünk, mert ott van, csak használjuk.
Szomorú? Nem, nem az... talán segít "értelmet" adni az életünknek.
Ezt elmagyarázni bárkinek is? Nem lehet... Nem is kell... ezért is írom le.
Talán a folytos elégedetlenség, útkeresés lenne az értelme az életünknek
Nem tudom. Találja meg mindenki a saját életének értelmét.
